Perseidák

Japán, kínai, koreai megfigyelések már a 8. és 9. században is előfordultak, később azonban a 12. század körül már csak szórványosan említik őket. Újkori újrafelfedezésük Adolphe Quetelet-nek köszönhető, aki 1835-ben Brüsszelben írta le először, hogy az augusztusban előforduló meteorok a Perseus csillagkép irányából sugárzódnak szét.

A Perseidák elnevezés is innen eredeztethető.A Perseidák szülőégitestje a 130 éves keringési idejű 109P/Swift-Tuttle üstökös, ennek a bizonyításául Giovanni Schiaparelli számításai szolgáltak alapul.

Radiánsa a Perseus csillagkép területén van (innen kapta nevét), maximuma általában augusztus 12-re vagy augusztus 13-ra esik, függően a naptárszámítástól. A köztudatban emiatt augusztust a hullócsillagok hónapjának is nevezik. A raj sok apró porszemcséből áll, melyek a földi légkörben nagy sebességük következtében felhevülnek és elégnek, a földfelszínt nem érik el.

Megfigyelésükre legalkalmasabb az éjféltől hajnalig terjedő időszak, ilyenkor láthatók legnagyobb számban. Amikor a Perseus csillagkép alacsonyan van a látóhatáron, a meteorok száma kisebb, de azok hosszabb utat tesznek meg a légkörben. Nyomuk gyakran többszínű, vékony csík. Ezek megfigyelésére a 21-23 óra közötti időszak alkalmas.

A Perseidák története

1835-ben Adolph Quételet jegyezte le, hogy az augusztusi meteorok a Perseus csillagkép irányából érkeznek, ezért kapta a csillageső a Perseidák nevet. Perseus a görög mitológiában Danaé és Zeusz fia, aki ez esetben a tetőn betűző napsugár formájában „látogatta meg” a királylányt.

Mi a Perseidák meteorraj forrása?

A Perseidák a Swift-Tuttle üstökös törmelékei. A Perseidák első megfigyelése Kr. u. 36-ra tehető, Kínában, ugyanakkor számítások szerint az üstökös már ezelőtt is keresztezhette a Föld pályáját, így az áramlat akár több ezer éves is lehet, csak éppen feljegyzések nem maradtak róla.

Az üstökös a naphoz közel érve felmelegszik, és törmeléket enged ki a keringési pályájára. A Swift-Tuttle üstökösnek különösen hosszú a pályája, a naptól legtávolabb a Plutón kívül, míg a naphoz legközelebb a Föld keringési pályáján belül halad, így körülbelül 133 évenként kerüli meg a napot. Minden alkalommal, amikor az üstökös megkerüli a belső naprendszert, a nap felmelegíti és megpuhítja az üstökösön található jeget, ami aztán az üstökös pályájára kerül.

Minden évben július 17-e és augusztus 24-e között a Föld áthalad a Swift-Tuttle üstökös keringési pályáján, belekerül a törmelékek ösvényébe, de csak augusztus első hetében éri el a törmelék sűrű részét, és ez okozza a minden évben ekkortájt bekövetkező meteorzáport. A meteorraj homokszem méretű kő- és jégdarabkákból tevődik össze, amelyek 60 km per szekundummal közelednek a földfelszín felé, amit ugyanakkor nem érnek el, hiszen a földi légkörbe érve felhevülnek és elégnek, körülbelül 100 kilométerrel a földfelszín felett, látványos csillaghullást okozva ezzel. Ha egy meteor ugyanakkor mégis „megmenekül”, a megmaradt részt meteoritnak nevezzük.

A meteorzáporokból csak nagyon kevés meteorból válik meteorit, az üstökös törmelékeinek gyenge jellege miatt. A Swift-Tuttle üstökös utoljára 1992 decemberében érte el a periheliont – azt a pontot, amikor a legközelebb helyezkedik el a naphoz – és ez legközelebb 2126 júliusában történik újra így. Ilyen alkalmakkor a csillaghullás akár 300-400 meteort is adhat óránként.

A Perseidák nevének eredete

A meteorzápor a Perseus csillagkép után kapta a nevét, hiszen a meteorrajnak a csillagkép területén van a radiánsa (vagyis a kisugárzási pontja, ahonnan a csillaghalmaz kiindul). Az ókori görög mitológiában Perseus Zeusz főisten és Danaé, egy halandó fia. Azt mondják, hogy a meteorzápor megemlékezés arra, mikor Zeusz aranyesőben látogatta meg Perseus édesanyját, Danaét. Emellett pedig Szent Lőrinc könnyeinek is nevezik, annak az ókeresztény mártírnak az emlékére, akinek ünnepnapját augusztus 10-én tartják.