, 2023/2/14

A csüngő vagy Zygaenidae lepkék a lepkék családjába tartoznak. A zygaenidák többsége trópusi, de ennek ellenére a mérsékelt égövi régiókban is elég jól képviseltetik magukat. A mintegy 1000 faj közül néhányat általában burnet- vagy erdészlepkeként ismernek, gyakran a foltok száma alapján minősítve, bár más családokban is vannak "erdészlepkék". Néha füstös lepkéknek is nevezik őket.

A csüngőlepkék

Az ausztrál zygaenidák mind a 43 faját erdészlepkeként ismerik, és az Artonini törzsbe tartoznak. Az egyetlen nem endemikus faj Ausztráliában a Palmartona catoxantha, egy délkelet-ázsiai kártevő faj, amely feltehetően már jelen van Ausztráliában, vagy valószínűleg hamarosan megérkezik.

Lárvák

A lárvák zömökek és lapítottak lehetnek. A fejet a mellkas húsos nyúlványa fedi. A legtöbbjük lágyszárú növényekkel táplálkozik, de néhányuk fán is él. A két alcsalád, a Chalcosiinae és a Zygaeninae lárvái üregekkel rendelkeznek, amelyekben a cianidot tárolják, és védekező cseppek formájában üríthetik ki.

Aposematizmus felnőtteknél

A csüngő lepkék jellemzően nappal repülő, lassú, csapkodó repüléssel és meglehetősen bunkós csápokkal rendelkező lepkék. Általában fémes fényűek, és gyakran feltűnő vörös vagy sárga foltokkal rendelkeznek. Az élénk színek figyelmeztetik a ragadozókat, hogy a lepkék ízléstelenek - életciklusuk minden szakaszában hidrogén-cianidot tartalmaznak. A legtöbb ilyen toxinnal rendelkező rovartól eltérően glükozidokat nyernek az általuk hasznosított növényekből, így a HCN-t védekezésként használhatják, azonban képesek maguk is előállítani a HCN-t. Ha pedig cianidtermelő növényekben szegény környezetben vannak, maguk szintetizálják azt, ezeken a toxinokon alapuló mimikai komplexeket alkotnak.

Élénkszínűek és legnagyobb számban a forró égövön honosak, de nem hiányoznak az északibb zónákról sem. Csápjuk vékony, hajlékony, a hegye felé bunkószerűen vastagodó, szívókájuk hosszú. A hátulsó szárnyon kapcsolósörte mindig található. Potrohuk vaskos. Az idetartozó fajok közül sokat „vérpettynek” is neveznek, célzással az elülső szárnyon szembetűnő nagy vérvörös pettyekre. Valamennyi szorgalmas viráglátogató, gyakran többen szívogatnak egy virágon és meglehetősen lomhán szállnak tova, ha már semmit sem találnak ott. Olyan szelíden ülnek a virágon, gyakran párosan, hogy könnyűszerrel megfoghatjuk őket.

A bajnóca-vérpetty (Zygaena filipendulae L.)

Zöldestünetű feketéskék elülső szárnya 6 kárminpiros pettyel tarkázott, hátulsó szárnya egyszínűen piros. Hernyója, amely utifűvel, gyermekláncfűvel, különféle herefélékkel és más alacsony növényekkel táplálkozik, mint a legtöbb belföldi fajé, világossárga, sorban álló fekete foltokkal díszített, puhaszőrű, s az a tulajdonsága, hogy kis fejét némileg visszahúzhatja az első testgyűrűbe. Áttelelés után, amely már meglehetősen előrehaladott fejlődésében történik, még néhány hétig táplálkozik, majd valamely növényszáron felmászik és fényes, szalmasárga, hosszúkás szövedéket készít, amelyből a pille kibúvásakor a bábtok messzire kihúzódik.

Megjelenésük

Színezete feltűnő: a fekete, a kék, a vörös és a zöld is figyelmeztető szín — a nem fajai erősen mérgezők. Első pár szárnyának alapszíne fekete. Érintésre kellemetlen ízű, sárga nedvet bocsátanak ki. Maguk számos méreggel szemben ellenállók. Valamennyi faj csápjai hosszúak, bunkós véggel.